Úgy tudom, hogy nem úgy indult a zenei pályafutásod, mint a legtöbb zenésznek, hisz tinédzserként teljesen más szakirányba készültél. Mesélj arról az időszakról.

-Mindig szerettem volna zenész lenni, sőt, magamat írattattam be anno klarinétra és ütőhangszerekre, már gyerekként minden érdekelt. Szüleim viszont tudományos utat képzeltek el nekem, hiszen kitűnő tanuló voltam végig általános és középiskolában, szerettem tanulni. Így bár klarinétoztam és ütőztem egyszerre, elvégeztem egy elektrotechnikusi OKJ-t és felvettek az ELTE elméleti fizika szakára. Teljesítenem kellett, de a zene valahogy mindig jobban foglalkoztatott.

Végül mi volt az az élmény, ami döntésre késztetett?

-Jó kérdés, nehéz konkrét eseményhez kötni. Hat éves korom óta ért bennem ez. Mikor egy zenekarral elmentünk Finnországba turnéra, akkor döbbentem rá, hogy ez nagyon jó. Ezt tényleg igazán élvezem. A zene mindig az a hely volt számomra, ahová el tudtam menekülni a teljesítési kényszertől, de úgy tudtam alkotni, hogy abban megnyugodjak. Ha nem zenélek, akkor megrögzötten mintákat keresek, analizálok és gondolkodom akár csak egy gép. Amikor gyakorlok, akkor kikapcsolódom. A koncertjeimen pedig ezt az élményt akarom mindig átadni azóta is. Tehát otthagytam az elméleti fizikát és Vácon kezdtem tanulni a konzervatóriumban, ahol nagyon jó tanárom volt. Később pedig felvettek a Szegedi Tudományegyetemre és itt töltöttem gondtalan egyetemi éveimet.

Mesélj az itt töltött éveidről!

-Tartalmas öt év volt, amit az akkori Zeneművészeti, mostani Bartók Béla Művészeti Karon töltöttem. Mivel már másodjára kezdtem el egyetemre járni, sokkal felkészültebb voltam, mint a kortársaim. A lehető legtöbbet akartam kihozni magamból és minden lehetőséget megragadtam, amit az egyetem felajánlott. Mikor bekerültem az egyetemre, azt hittem enyém a világ és minden héten koncertezhetek, nagyon lelkes voltam. Hamar ráébredettem, hogy a lehetőségek nem adottak. Ezért is kezdtem segíteni a HÖK „Legyen a zene mindenkié” koncertsorozatának szervezésében, mellyel célom az volt, hogy ne csak a vizsgákon az egyetemen, hanem új környezetben is hangversenyezhessenek a hallgatók. Több alkalommal rendeztünk a Millenniumi Kávéházban, REÖK Palotában kötetlen hangvételű hangversenyeket. Később az SZTE Sófi József a Szegedi Tehetségekért Alapítvány ösztöndíjasaként még több koncertlehetőség adódott, amiért nagyon hálás vagyok a mai napig. Többek között félévente három-négy alkalommal is játszhattam a Művészetek Palotájában szóló és duó formációban Samodai Bencével. Idővel koncertfelkérésekkel is megkerestek. Tagja lettem az Il Chiaroscuro együttesnek, ahol a barokk zene mellett reneszánsz dallamvilágból merített darabokkal csinálunk pihentető koncerteket.

Versenyekre is jártál?

-Persze, háromszor vettem részt az Országos Tudományos Diákköri Konferencián hangszeres előadóművészeti szekcióban, ahol minden alkalommal első helyet értem el. Az itteni munkáimért már másodikosként Pro Scientia - Pro Arte Aranyérmet kaptam, amit a mai napig még nem dolgoztam fel, de hálás vagyok érte. Samodai Bencével duó formációban több nemzetközi versenyen is részt vettünk. A The North International Music Competition kamaraversenyen bár nem kaptunk helyezést, kiemelkedően jó pontszámunk volt, majd a szerbiai International Music Competition-ön elsők lettünk. Bencével sokat dolgozunk együtt most is. Igen sok ösztöndíjat is megpályáztam, például az Új Nemzeti Kiválóság Program ösztöndíjasaként a kutatásaimat az egyetem támogatta anyagilag, a tanáraim pedig szakmailag nyújtottak segítséget három évig. Az ösztöndíjakból a kutatásomhoz kapcsolódó kurzusokra járhattam itthon és külföldön, valamint a Karnak is szerveztem gyakorlásmódszertani kurzust. Ezeknek az eredményeit a Parlando folyóiratban publikáltam.

Van valami titok, mesterfogás, amit megosztanál ezekből a tapasztalatokból a Kar hallgatóival?

-Az évek alatt, megtanultam felkutatni az egyetem nyújtotta különféle lehetőségeket. A tanárom azt mondta: „Ha téged kidobnak az ajtón, te bemászol az ablakon!” Mondjuk ez úgy már könnyebb volt, hogy tudtam, hol vannak az ablakok az első egyetemi tapasztalatból.

Joó Szabolcs szokta mondani az óráin, hogy „Az a titok, hogy nincs titok.” Az egyetem befektet a hallgatókba és a hallgatók pedig visszaforgatják a karrierjükbe a kapott tudást, anyagi támogatást, ami végül mind a kettő félnek jövedelmező. Ezeket fáradhatatlanul kell keresni, és kihasználni, szerintem. Legyen egy cél, egy elképzelés, amiért az ember dolgozik, s ne rejtse el. Ha ez sikerül, akkor szakmailag és anyagilag is ömleni fog a segítség, a támogatás, a lehetőség. S egyetemistaként ez lesz a leghasznosabb.

S okosan gyakoroljanak. Nem a vizsgára, hanem a közönségnek és a szakmának.

Higi Csilla

(Az egyetemi, a Kari és egyéb pályázati, fellépési és tudásszerzési lehetőségek az alábbi linken érhetők el: http://www.music.u-szeged.hu/)