A szentesi születésű Pitti Katalin szép hangjára már Szentesen, a Szent Anna Templomban Mandula József Atya felfigyelt, aki amikor kiderült, hogy elköltözik a család Szentesről, azt mondta tanítványainak az akkor 10 éves kislányról: „Ennek a kislánynak szép hangja van. Jegyezzétek meg a nevét, még lehet, hogy híres ember lesz belőle!” Általános iskolai tanulmányait ezt követően Budapesten folytatta, a versek szeretete és a dalolás volt a legnagyobb öröme. Ezt jól bizonyítja az is, hogy országos szavalóversenyt nyert. A középiskolát a budapesti Madách Imre Gimnáziumban végezte, ahol énekhangjának szépségére Szolga László énektanár figyelt fel először. Majd felvételt nyert a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola Ének Tanszékére, ahol megkezdhette várva várt komolyzenei tanulmányait Sík Olga tanárnőnél. Majd felvételt nyert a budapesti Zeneakadémiára, ahol Dr. Sipos Jenő növendéke lett. Egyetemi évei alatt, egészen pontosan 1976-ban részt vett a Lipcsei Nemzetközi Bach Versenyen, ahol második helyezést ért el.

Diplomája megszerzésének évében a Magyar Televízió, Verdi: „Otellójából” operafilmet készített, melynek női főszerepére Pitti Katalint választották ki több meghallgatás után. Így pályakezdőként együtt énekelhetett és játszhatott az akkori legnagyobbakkal: Simándy Józseffel és Melis Györggyel. Ferencsik János vezényelte a felvételt, amelyet Horváth Ádám rendezett és a Magyar Rádió 6-os Stúdiójában készült. A film országos ismertséget és szakmai sikert hozott számára.

Az 1978/79-es évadtól a Magyar Állami Operaház magánénekese, 2020 óta pedig örökös tagja. Az elmúlt évtizedekben az operairodalom legcsodálatosabb szerepeit énekelhette el, és énekli mind a mai napig. Minden mű, amit megszólaltat, emlékezetes élményt hagy az emberekben, a világ számos országában. Meghatározó sikerélményként tekint arra, amikor Drezdában Verdi: „A lombardok” című operában, Giselda szerepének előadása után tizenhétszer hívták függöny elé.

- Mit jelent Önnek Magyarország Kiváló Művész díja?

- Nagyon nehéz erre a kérdésre választ adni, hiszen én csak teszem a dolgom… az, hogy ezért Magyarország Kiváló Művész díjban részesítettek egyfajta visszaigazolás, hogy nem is csinálom mindezt olyan rosszul.

- Az opera a komolyzene legnehezebb műfaja, emellett az érdeklődés is mindig változó iránta. A társadalom nem minden rétege nyitott rá – igaz ez a kijelentés? Önnek milyen tapasztalatai vannak az elmúlt évtizedekből?

- Igen, ez pontosan így van – egyszer fenn, egyszer lenn. Ezt rendszerint több tényező befolyásolja. Egyrészt az adott művész tehetsége, ismertsége, életkora. Másrészt az éppen aktuális politikai helyzet. Harmadrészt pedig a válságok, ilyen válság volt az elmúlt két évben a koronavírus-járvány is, amely az előadások lehetőségére, és ezzel egyenes arányban az előadások, koncertek iránti érdeklődést is teljesen visszaszorította a komolyzene világában.

- Sok-sok elismerés, díj, töretlen siker fűződik a nevéhez operaénekesnőként. Mi az, ami élteti?

- A feldolgozatlan, új anyagok felkutatása, keresése, valamint az ezen művek állandó változása és fejlődése bennem. Ezek adnak erőt, lendületet, motivációt. A bennük rejlő kihívások és szépség, amelyet az egészségemnek hála egyelőre még át tudok adni másoknak. És szerencsére azt kell, hogy mondjam, hogy nemcsak a velem egykorúaknak nyújt mindez örömet, hanem az erre a műfajra érzékeny fiataloknak is, akikből azt látom, hogy egyre több van.

- Mennyit változott a közönség összetétel az elmúlt években, évtizedekben?

- A közönség összetétele folyamatosan változik. Sok múlik azon, hogy hol, milyen keretek között lépek fel. Vagyis, hogy mennyire nyitott az adott közeg erre a műfajra.

- Mekkora felelősséggel jár egy-egy ilyen fellépés?

- A felelősség óriási, hiszen gyakran ezen áll vagy bukik, hogy a közönség tagjai megszeretik a műfajt vagy sem. Kiállni az emberek elé csak és kizárólag úgy lehet, ha az ember fel van készülve testileg, lelkileg, szellemileg és fizikálisan is – ebben mindenkinek egyéni a felelőssége, de az biztos, hogy csak így tudja átadni azt, amiért odament. Én a Jóisten kegyelmét szoktam kérni azért, hogy ne legyek se túl sok, se túl kevés, hanem éppen optimális, elég. Remélem és hiszem, hogy vezeték vagyok a művek és a közönség között. Ám ugyanekkora felelősség rejlik az oktatásban is, hiszen ha valaki úgy dönt, hogy tanulni szeretne tőlem, akkor nekem kötelességem átadni annak az esszenciáját, amit én tudok. Erre én az alábbi módszert alkalmazom: elmondom, megmutatom, amit tudok, véleményezem, amit az adott hallgató tud, majd meghatározok különböző irányvonalakat és rábízom, hogy ő ezek közül melyiket választja. Azok, akik művészi pályára lépnek, meg kell, hogy találják a saját eszköztárukat, a testi, lelki, szellemi és fizikális képességükhöz mérten, azért, hogy önmaguk lehessenek a színpadon. Ha ugyanis ismerik önmagukat, akkor képesek lesznek különböző emberek bőrébe bújva szerepeket megszemélyesíteni. Az éneklés során pedig különösen fontos ez a fajta harmónia, ugyanis a hangszer maga a test. És hát vannak zeneszerzők, akik megírják azt, hogy ez a test, hogyan kell, hogy működjön egy-egy darab előadásakor és vannak, akik szabadkezet adnak az előadónak minderre.

- Ön melyikben érez nagyobb kihívást?

- Mind a kettőben volt/van kihívás. Egyrészt a színpadon állva teljesíteni kell a zeneszerző akaratát, másrészt abban az adott előadásban benne kell, hogy legyen az előadó is. Meg kell, hogy személyesítse a darabot, ez a nehezebb. A hangokat meg lehet ugyanis tanulni két hét alatt, de magunkévá tenni egy szerepet sokkal, de sokkal hosszabb időbe telik.

- Jól olvastam, hogy volt olyan alkalom, amikor tizenhétszer tapsolták vissza a színpadra?

- Igen, bár hozzátenném, hogy ezt külföldön éltem meg, ahol engem nem ismertek. A közönség viszont, ha itthon állunk színpadra, ha külföldön, azt kell, hogy érezze, hogy érte vagyunk ott. Nem különböztethetjük meg a nézőtéren ülőket egymástól. Mindegyiknek, mindenhol ugyanazt az élményt kell megpróbálnunk nyújtani. A tehetség egy nagy adomány, ugyanakkor képes egész életében ostorozni az embert. Minden színpadra állás egy új lehetőség, egy új nap, hogy megmutassa az ember ezt a tehetséget és ezzel együtt adjon valamit a közönségnek. Az élet erről szól: adni, adni, mindig csak adni. Egy művész, ezért művész.

- Az egész életét a hivatása határozta meg. Mivel foglalkozik a szabadidejében?

- Bár úgy tűnhet, hogy a hivatásom határozta meg az életem, de eközben szültem egy gyermeket, akinek köszönhetően lett egy unokám. Igyekeztem tehát a magánéletemben is helyt állni. Szabadidőmben szeretek főzni, az otthonomat csinosítani, és örömet szerezni a családtagjaimnak, barátaimnak.

- Követelt-e áldozatokat ez az életpálya?

- Csak azt követelt. Áldozatok nélkül semmi nem jön létre.

- Zárásképp: mit üzenne az SZTE hallgatóinak?

- Azt, hogy tiszteljék a zeneszerzőt és próbáljanak meg hozzá ösztönösen kapcsolódni.

SZTEinfo - Pósa Tamara

Fotó: Pitti Katalin/MTI