– A JATE egyetemistáiból álló Canticum Kamarakórus az 1980-as évek szegedi kultúrájába örömzenét, új, fiatalos hangot hozott. Az együttes alapítói között neurológus, vegyész hallgatók voltak, ön pedig, a Canticum vezetője, matematika-fizika szakon tanult. Ilyen zenei tehetséggel hogyan került természettudományi szakra?

– A szegedi egyetemmel 1977-ben kezdődött a kapcsolatom, 46 éve, körülbelül ezekben a napokban kellett a felvételi jelentkezési lapokat kitölteni. Annyit tudtam biztosan, hogy gimnáziumi tanár szeretnék lenni. Szerettem gimnáziumba járni – a pécsi Nagy Lajos gimnáziumban végeztem –, ezért az egyetlen logikus folytatásnak az tűnt, ha tanárként térek vissza. Pécsett akkor még nem volt természettudományos egyetemi tanárképzés, Budapestre, Debrecenbe nem akartam menni. Matematika-fizika szakra jelentkeztem a szegedi egyetemre, bár nézegettem még a német és az angol nyelvszakot és a magyar-történelem szakot. El is végeztem, 1983-ban matematika-fizika szakos diplomát szereztem, és máig büszke vagyok rá.

– Hogyan alapították a Canticumot?

– Az egyetem megkezdése előtt 11 hónapos sorkatonai szolgálatot kellett teljesítenünk. A hódmezővásárhelyi laktanyában véletlenül találkoztam össze másik három szegedi hallgatóval, akikkel elkezdtünk énekelni. Csak azért is más utat akartunk járni. Csak azért is tudást, kultúrát akartunk, sőt, erre még bizonyos kihívással rá is játszottunk, és önképzőkör-szerűen működtünk. A katonaságnál rengeteg ideje lett az embernek. Aki francia szakos volt, franciául tanította az érdeklődőket; néhány hónap alatt ott tanultam meg a gimnáziumi francia anyagot egy társunktól. Én gitározni tanítottam a társakat. Így reagáltunk a környezet szellemi restségére. A hivatalos laktanyakórusban persze nem árultunk volna el semmi extrát. Amikor a hivatalos kórus karnagya hiányzott, eszembe sem jutott jelentkezni, hogy majd én megtartom a próbát. Egyszóval, egyetemi alternatív kultúrát és zenélést csináltunk a katonaságnál.

– Amikor 1978-ban megkezdték az egyetemet, a szegedi kóruséletre is éppen ráfért egy alternatív stílus?

– Az amatőr kórusmozgalom abban az időben elterjedt, de eléggé konvencionális volt. A kórusok szűk repertoárt énekeltek, részben összefüggésben azzal, hogy a fénymásológép akkor még nem került le a COCOM-listáról. Így aztán minden kórus egyforma volt: a karnagy a közönségnek háttal dirigált és a kórusról sugárzott a tekintélytisztelet. Ehhez képest hatott másként a Canticum előadása. Egy sorban álltunk, nem volt senki, aki a közönségnek háttal dirigált volna, fiatalok voltunk, és sokkal közvetlenebb előadói stílusunk volt. A darabok is megszólították a hallgatóságot, mert mi angol madrigálokat, izgalmasabb kortárs darabokat, egyházi zenét, könnyűzenei feldolgozásokat énekeltünk, ami az 1970-es évek legvégén nem volt jellemző.

 

– A Canticum alapító négyesében énekelt Freund Tamás agykutató, a Magyar Tudományos Akadémia jelenlegi elnöke is.

– Sőt, ő volt az egyik kezdeményező. A katonaságnál értelemszerűen csak fiúk énekelhettünk; Freund Tamás ötlete volt, hogy négyen együtt jelentkezzünk a Szegedi Egyetemi Énekkarba, onnan majd lányokat édesgessünk magunkhoz, és alapítsunk vegyes kamarakórust. Tamás egy szegedi év után Budapesten folytatta, de ma is kórusban énekel. A másik két alapító tag, két szegedi egyetemi hallgatótársam, Kós Péter és Németh Csaba pedig ma is velem énekelnek a Vaszy Viktor Kórusban.

 

– Mikor kezdett hinni abban, hogy a Canticumból sikeres énekegyüttes lesz? 1983-ban egy ország látta a televízióban, amikor a Ki mit tud? nyertesei lettek.

– Kezdettől sikeresnek éreztük, mert a cél az volt, hogy élvezzük az éneklést. Az első közönségsikert 1979 februárjában egy egyetemi zenei versenyen értük el, itt a JATE Klubban, ahol feltűnést keltő módon nyertünk, már vegyes kórusként. A Ki mit tud? akkoriban egymaga töltötte be a Megasztár, a Csillag születik és egyéb tehetségkutató műsorok szerepét, hiszen csak a két állami tévécsatorna létezett. Emiatt a Ki mit tud?-nak – talán 1983-ban utoljára – sokkal nagyobb hatása volt, mint emezeknek együtt. A Ki mit tud?-on férfi kvartett formációban, Németh Csabával, Kós Péterrel és Tóth Bélával énekeltünk, mivel a versenyen létszámkorlátozás volt. Addigra ugyanis a Canticum már 12 fős vegyes együttessé vált, bár a férfi kvartett aktivitása külön is megmaradt, a társaság továbbra is baráti kör volt.

 

– Emlékezetes izgalmak között dőlt el a Ki mit tud? végén, hogy a Canticum vajon elnyerte-e a fődíjat, a kubai utazást. Hogy is volt?

– A hivatalos pontozás után a versenytársunk egy ponttal megelőzött bennünket. Csakhogy, amikor a műsorvezető, Gálvölgyi János a mi produkciónk pontozására szólított fel, két zsűritag éppen beszélgetett. Talán ez lehetett a tévedés oka, mert amikor összeadták az eredményeket kiderült, hogy minden zsűritag furcsállja: nekünk adták a legtöbb pontot, mégsem mi végeztünk az első helyen. Másodikként egy NDK hifitorony lett volna a nyereményünk, de ahogy lejöttünk a színpadról már mondták is, hogy ne vegyük át, hanem menjünk az épületben egy első emeleti terem elé, és ott várakozzunk. A teremben a Magyar Televízió háttérzsűrije ült, nézték az adást, hogy a hasonló helyzetekben döntést hozzanak. Visszacsinálni, újra pontozni nem lehetett, mert azt hitték volna a nézők, hogy bunda volt. A döntés az lett, hogy a győztesként Kubába utazók létszámát bővítik néggyel - velünk. Öt perc múlva kijött egy ember, és arra instruált, hogy figyeljünk, mert a végén a zsűrielnök, Major Tamás meg fogja kérdezni tőlünk, hogy visszaadnánk-e a hifitornyot. Ekkor nekünk úgy kellett tennünk, mintha nem értenénk, miről van szó, de ez azt fogja jelenteni, hogy mi is fődíjasok vagyunk, és utazunk Kubába. Így is történt.

– Változtatott-e az életén a kamaraéneklés?

– Az 1983-as év határ volt, abban az évben fejeztem be az egyetemet, pontosan a Ki mit tud? alatt államvizsgáztam. Akkoriban két államvizsga forduló volt, az egyikkel éppen egybeesett a televíziós élő adás. Csákány Béla professzor mesélte később, hogy azzal ugyan nem büszkélkedhet, hogy tanított engem, de az államvizsgáztatásomat már reggel 7-kor meg kellett kezdnie, hogy eljuthassak a Ki mit tud?-ra. Egyetem után az életünk változott: engem felvettek a Zeneakadémiára, több kórustag barátom is végzett, Freund Tamás akkor már Budapesten fejezte be az egyetemet, sőt Oxfordban volt vendégkutató, valamint a feleségem is végzett a szegedi orvosi egyetemen. Az volt a kérdés, hogy a Canticum Budapesten folytassa-e. A város vezetése tudott erre reagálni, az együttest itt akarták tartani Szegeden, ezért a Canticum tagjai városi ösztöndíjat, tanácsi bérlakást kaptak. Az ösztöndíjszerződésem szerint ahány évig az ösztöndíjban részesülök, annyi éven át kellett Szegeden dolgoznom azon a munkahelyen, amelyet a város a zeneakadémiai végzésemkor kijelöl. Ebből sem lett gimnáziumi tanárság, bár én változatlanul úgy gondoltam, hogy majd matematika-fizika-zene szakos tanárként fogok gimnáziumban dolgozni. Harmadéves koromban aztán hívtak a városházára, Papp Györgyné, a művelődési osztály vezetője és Oberfrank Géza, akkori főzeneigazgató fogadott. Azt kérdezték, idegenkedem-e az operától mint műfajtól, és mit szólnék, ha diploma után az első munkahelyem a Szegedi Nemzeti Színház karigazgatói állása lenne. Persze, hogy nem idegenkedtem, hiszen magánének tanulmányokat is folytattam, az operaélet pedig izgalmas volt számomra. Egész életemben csak két munkahelyem volt, a Szegedi Nemzeti Színház és a Szegedi Szimfonikus Zenekar, és csak olyan munkaköröm, melyben az igazgató szó szerepelt.

– Úgy végezte el a matematika-fizika szakot, hogy már tudta, zenét fog tanulni? Használta később matematikai tudását?

– Másodév félévkor határoztam el, hogy jelentkezem a Zeneakadémiára. Ezután még három és fél évet jártam a JATE matematika-fizika szakára, majd diplomáztam. Meg sem fordult a fejemben, hogy abbahagyjam. Jól éreztem magam a szegedi egyetem. Persze, hogy használtam a tudást! Amikor matematika-fizika szakos hallgató voltam, gitároktatásból szereztem kiegészítő jövedelmet, amikor pedig zeneakadémista lettem, felvételi előkészítést vállaltam matematikából. A hirdetést természetesen nem úgy adtam fel, hogy „zeneakadémista egyetemi előkészítést vállal matematikából”. A matematika- és fizikatudásom egészen biztosan hasznosult egy bizonyos kognitív szemléletben. Kezdettől fogva úgy éreztem, egy karmesternek fejben matematikusnak kell lennie, a szívében és fülében pedig muzsikusnak. A zene is, a matematika is jól elrendezett dolog, és egy bizonyos szinten felül a tudomány is esztétikai élvezetet szerez. Jóllehet a tudás nagy részét nyilvánvalóan elfelejtettem, de a tudat, hogy komoly ismereteket szereztem, ezeket képes voltam megtanulni, mélyen beépült az egyéniségembe.

– A szegedi egyetemtől sem szakadt el, hiszen még a Zeneakadémiára járt, amikor átvette a Szegedi Egyetemi Énekkar vezetését.

– Már említettem, hogy korábban is tagja voltam az egyetem énekkarának. Amikor Szécsi József karnagy 1985-ben nyugdíjba ment, a Szegedi Egyetemi Énekkar tanárelnöke, Szondi Ildikó, valamint a JATE akkori nevelési rektorhelyettese, Kocsondi András megkeresett, hogy átvenném-e a kórus vezetését. Örömmel átvettem. Az énekkar pótolta, amit a gimnáziumi tanársággal nem kaptam meg. Élveztem, hogy egy darab betanulása során nemcsak szolmizálunk, hanem kultúrtörténettel, mitológiai összefüggésekkel, egyházi vonatkozásokkal foglalkozunk; bármilyen szellemi témáról került szó, mindennek volt specialistája a társaságban. Az amatőr énekkarokkal új darabot tanulni nulla leolvasási szintről általában nehezebb, mint egy zeneművészetis kórussal, de az Egyetemi Énekkarral a végeredmény elérése majdnem olyan gyors volt, az erős intellektuális munka miatt.

– Emlékszem, 1994-ben nagy sikert arattak egy portugáliai kórustalálkozón a szegedi egyetem Universitas szimfonikus zenekarával együtt. Miért vállalta, hogy a Szegedi Egyetemi Énekkar és a Vaszy Viktor Kórus vezetése, valamint színházi munkája mellett még egy egyetemi szimfonikus zenekart is alapít?

– A Universitas zenekar nem úgy indult, hogy én akartam magamnak egy ilyen zenekart, hanem a hallgatók kerestek meg, segítenék-e a megalapításában. A BTK Auditorium Maximumában ültünk először össze az 1992-93-as tanév őszén. Több mint 100-an jelentkeztek, végül még próbajátékot is kellett tartani, hogy válogassunk. A lelkesedésre jellemző, hogy vasárnaponként próbáltunk, a helyszín pedig a Vedres István Építőipari Szakközépiskola nagyterme volt, mivel Békei László igazgató egyetemi alumnusként aktív tagja volt a zenekarnak. Fontosnak tartottam, hogy mintát adjunk arra, miért jó hangszeren játszani, akkor is, ha nem hivatásos zenész az ember. Hiszen ma miért jár egy gyerek hegedülni a zeneiskolába? Jó esetben, mert szereti a tanárt; kevésbé jó, ha azért, mert a szülők vagy a nagymama azt mondja, hogy ez a műveltséghez hozzátartozik. Járhatna azért is, mert majd megtanul hegedülni, és ez egész életében örömet fog szerezni, mert lesznek zenekarok, ahová beülhet. Itthon nincsen mintája annak, hogy az apa és az anya szombaton délután veszi a csellót, brácsát, és mennek zenekarban játszani. Göttingenben öt amatőr szimfonikus zenekar van a városban, és ebből kettő az egyetemen működik.

– Ön a Szegedi Szimfonikus Zenekar igazgatói munkája mellett ma az SZTE Bartók Béla Művészeti Kar zeneelméleti tanszékén óraadó. Milyen területtel foglalkozik?

– Először a Zenei menedzsment című tárgy angol nyelvű előadására kértek fel. Visszakérdeztem, hogy az mi. Mire Tóth Péter dékán úr azt felelte, hogy a zenei menedzsment az, amit egész életedben csináltál. Ezután jött az operatörténet angolul, majd a népzene angolul. Új óráimon pedig a magánénekes hallgatóknak idegen nyelvű éneklést tanítok; ez jól feladat, mivel a szóba jöhető nyelveken, angolul, németül, olaszul, franciául, spanyolul, oroszul valamelyest beszélek, sőt ezt kibővítettem a latinnal is. Itt azért hadd tegyem hozzá, hogy igazán jól csak egy nyelven beszélek: magyarul; viszont erről "papírom is van", és ez is az egyetemhez kapcsolódik. A JATE versenyzője voltam 1981-ben a pedagógusjelöltek „Szép magyar beszéd” versenyén, és Kazinczy-érmes lettem. Örök élményem az a néhány óra, melyen B. Fejes Katalin felkészített, illetve egy alkalommal Deme László professzor is meghallgatott. Az országos versenyre általam választott Kodály-szöveg később bekerült a BTK-n a Beszédművelés tárgyhoz tartozó szöveggyűjteménybe is.

– Valójában 1977 óta nem is szakadt el a szegedi egyetemtől?

– Szívből mondom, a személyiségem kialakulásában, a munkámban, a kapcsolataimban nagyon fontos nekem a szegedi egyetem. Már hallgatóként hihetetlenül imponált ez szellemi koncentráció. Ilyen tudáscentrum a lakosság arányában sehol nincs Magyarországon. Én a mai TTIK-n végeztem, a feleségem a mai SZAOK-on, majd tevékenységének nagy részét a Fogorvostudományi Karon végezte, a gyerekeink összesen nem is tudom hány félévet hallgattak a Szegedi Tudományegyetemen különböző karokon, közülük volt, aki itt szerzett diplomát, volt, aki más egyetemen. Végül pedig én magam ma is titkos bölcsész vagyok, az italianistákkal, hispanistákkal komoly kapcsolatban állok. Remekül érzem magam ebben a közegben. Szegedhez kötődöm, egész felnőtt életem itt telt, de azon belül a meghatározó nemcsak a zenekarok és a színház világa, hanem ez az egyetemi közeg volt.

Gyüdi Sándor Liszt-díjas karmester, a Szegedi Szimfonikus Zenekar igazgatója, a Vaszy Viktor Kórus vezető karnagya 1983-ban végzett az SZTE jogelődjén, a József Attila Tudományegyetem matematika-fizika szakán.1988-ban diplomát szerzett a Zeneakadémián. 2008-tól tíz éven át volt a Szegedi Nemzeti Színház főigazgatója. Operaelőadások karmestereként olyan nagy hírű énekeseket dirigált, mint Gregor József, Tokody Ilona, Rost Andrea, Montserrat Caballé, José Cura. Szimfonikus előadások karmestereként Ránki Dezső, Jandó Jenő, Bogányi Gergely, Perényi Miklós, Onczay Csaba, Szecsődi Ferenc szólisták játékát vezényelte. 1980 óta rendszeres szereplője a Magyar Rádió műsorainak. Felvételei nemzetközi kiadóknál jelentek meg. A Magyar Érdemrend lovagkeresztje (2014) és a Lengyel Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje (2016) cím birtokosa.

forrás: www.u-szeged.hu / Panek Sándor

Borítókép: Gyüdi Sándor Liszt-díjas karmester, az SZTE alumnusa. Fotó: Kovács-Jerney Ádám