– Kinek szól elsősorban ez a kötet? Kik alkották a fő célcsoportot?

– Nem volt prekoncepciónk arra vonatkozóan, hogy a kötetet pontosan kinek írjuk. Erre egész egyszerűen azért nem volt lehetőség, mert a magyar fuvolázás történetében eddig még nem készült olyan összefoglaló munka, amely vizsgálja a fuvola magyarországi megjelenéseit, ráadásul mindezt több, mint két évszázadon át. Nem arról volt szó tehát, hogy egy bizonyos réteget ellássunk többlet információkkal, építsünk bizonyos tudásbázisra, hanem egész egyszerűen azok az információk, amiket a kötet tartalmaz lényegében a mai napig még semmilyen formában nem álltak rendelkezésre magyar nyelven, sem a fuvolások, sem mások számára.

– Törekedtetek arra, hogy olvasmányos, könnyen érthető legyen a könyv?

– Ha azt mondom, hogy a kötetet Csengery Kristóf szerkesztette, akkor az nagyon sok mindent megmagyaráz. Kristóf kérdezte is, miért ragaszkodunk ennyire a személyéhez, de véleményem szerint egy olyan, egyedülálló szerzőgárdát sikerült összekovácsolnunk (Szilágyi Szabolcs és Czeloth-Csetényi Gyula fuvolaművészek mellett a kötet társszerzői Kusz Veronika, Ozsvárt Viktória és Riskó Kata zenetörténészek, a könyv előszavát pedig Dalos Anna készítette), ami önmagában garancia arra, hogy a könyv minden igényt igyekezzen messzemenően kiszolgálni.

– Akár tankönyv is lehet a kiadvány útja? Hiszen hiánypótló kötetről beszélünk…

– A könyv lassan egy fél éve elérhető már, és teljesen egyértelmű, hogy a könyv gyakorlatilag tankönyvként használható. Rendkívül örömteli számomra, hogy a Szegedi Tudományegyetem Bartók Béla Művészeti Karán, ahol én is tanítok, a fuvola módszertan részeként az intézet hallgatói elkezdték feldolgozni a kötet tartalmát Greksa László tanár úr irányításával.

– Milyen visszajelzésekkel találkoztál a kötet megjelenése óta?

– A visszajelzések egyértelműen pozitívak, mind itthon, mind külföldön. Áprilisban két jelentős amerikai egyetemen, a Johns Hopkins Egyetem Peabody Intézetében Baltimore-ban, valamint Pittsburgh-ben, a Carnegie Mellon University fuvola tanszakán tartottam mesterkurzusokat, valamint előadást a kötetről. Azt kell mondanom, hogy a külföldi érdeklődés rendkívül intenzív. Egyfajta nyomást érzek, mert – minden visszajelzés alapján – a kötet külföldön is jelentős érdeklődésre tarthat számot, egyértelműen várják az angol fordítást. Az elmúlt hónapokban Szegeden, Budapesten és Sopronban egy Roadshow keretén belül könyvbemutatókat is tartottunk. Azt gondolom ezek a közönségtalálkozók rendkívül hasznosak. A kötet tartalma egyébként rendkívül súlyos. Rengeteg információt tartalmaz, aminek igyekeztünk a forrásait egytől egyig lábjegyzetben feltüntetni.

Ha valaki tehát alapos munkát szeretne végezni, esetleg beszerezni az általunk használt forrásokat, akkor nagyon hosszú időre, rengeteg türelemre és kitartásra lesz szüksége. A magyar fuvolametodika az elmúlt kétszáz év távlatában rendkívül töredezett képet mutat. A történelem útvesztőiben elvesztek a korábbi korok vívmányai. Lényegében minden újra kezdődött előröl, aztán azt elvágta valami sorsszerű társadalmi változás. Ha valami nem jellemzi a magyar fuvolametodikát az elmúlt kétszáz évben, az a kontinuitás. Azt gondolom, a még mindig fiatal modern fuvolaoktatás 70 éves történetében azonban már elkerülhetetlen volt egy ilyen léptékű kötet létrehozása, amire már égetően nagy szükség volt.

– Sir James Galway a mestered. Vele beszélgetettek a könyvről?

– Sir James nemcsak tud a könyvről, de egy tőle kapott levél szó szerinti fordításban be is került a kötetbe. Galway folyamatosan tartja a kapcsolatot a tanítványaival, és időről időre tájékoztat bennünket azokról a gondolatokról, amelye foglalkoztatják. Egy személyes hangú levél fordítása került így a kötetbe, amelyet csak néhány mentoráltjának, így nekem is elküldött jó tíz évvel ez előtt. Azt gondolom azonban, hogy egy olyan összegző gondolatot fogalmazott meg ebben a levélben, amelyet egész egyszerűen meg kellett osztanom a magyar fuvolásokkal. Galway nemcsak minden idők legnagyobb hatású fuvolaművésze, de rendkívül szuggesztív tanár is, aki például hangképző gyakorlatokat is ír. Tehát az ő tapasztalatait, és azok konklúzióit olvasni szerintem kiváltság. Óriási öröm számomra, hogy egy ilyen nagy hatású művész gondolatait közzé tudtuk tenni a kötetben.

– Elősegítheti-e a könyv azt, hogy a fiatalok közül többen kapjanak kedvet a hangszer tanulásához?

– Azt nem tudom, hogy a kötet konkrétan elősegíti e azt, hogy többen fuvolázzanak, abban azonban biztos vagyok, hogy ha valaki kedvet kap a fuvolához, és a könyvet is beszerzi, akkor annyival több információt fog megismerni, annyival tudatosabban fog tudni foglalkozni a hangszerrel, amire sajnos nekünk a pályánk kezdetekor esélyünk sem volt. Összességében tehát azt lehet mondani, hogy egy lényegesen kiforrottabb, jóval tisztább térben kezdheti meg a növendék a fuvola tanulmányait, és hatalmas lemaradást tud behozni az angol és német nyelvterületen élő társaihoz képest azzal, hogy hangszerének történetével, magyarországi vonatkozásaival közelebbi kapcsolatot építhet ki. Eddig ha valaki fuvolázott, akkor lényegében egy sajátos képet mutató fuvolametodika szerint játszott a hangszerén. A könyvben például törekedtünk arra, hogy metodikatörténeti aspektusból vizsgáljunk bizonyos játékelemeket.

– Mit szóltak ehhez a sokszínűséghez a hagyományos, eddig bevett módszert oktató tanárok, művészek?

– A magyar fuvolametodika sajátja, hogy az oral history jóval nagyobb sújt képvisel benne, mint az indokolt volna. Ezeknek a forrása azonban nehezen feltárható, bizonytalan. Ez visszavezethető a rendszerváltás előtti időkig, ahol a cenzúra partvonalra tette a nyugati fuvolaiskolákat, de azóta eltelt 33 év. Megpróbálom ezt máshogy megvilágítani. Ma a szimfonikus zenekarban ugyanazon a hangszeren játszunk egy Beethoven, Schubert, Berlioz, Mendelssohn, Brahms vagy Csajkovszkij szimfóniát. Pedig ezek a mesterek földrajzilag egymástól jól elhatárolható helyeken, a 19. században pedig több évtizednyi távolságra alkottak egymástól. A fuvolák pedig egytől egyig különbözőek voltak. Más volt a hangképe, a hangvolumene, és más újjazattal lehetett játszani egy Beethoven által használt egybillentyűs kezdetleges egyszerű rendszerű fuvolán, máshogy szólt egy Brahms által megismert Schwedler fuvola, és máshogy egy Csajkovszkij által használt sokbillentyűs, valószínűleg bécsi egyszerű rendszerű fuvola. A különböző jellegű hangszerekhez különböző játékmódok illettek. A differenciálás tehát teljes mértékben hiányzik. Ha lehet mondani, a könyv egyik vívmánya, hogy következetesen foglalkozik a modern fuvola megjelenésével, Theobald Böhm 1847-es szabadalmával, vagyis a ma használatos fuvolával. Teszi mindezt úgy, hogy nemcsak a Magyarországon előforduló fuvolásokat és hangszereiket mutatja be, de kitekint az európai történésekre is, sőt, ezen túlmenően művészetelméleti kérdésekkel is foglalkozik.

– Szereted a rockzenét: mi a véleményed a Jethro Tullról, illetve az olyan könnyűzenei stílusokról, ahol szerepet kap a fuvola?

– Amikor a Budapesti Fuvola Akadémiát megálmodtam, úgy terveztem, hogy minden alkalommal kitekint a program a fuvola más, nem a klasszikus zenében megszokott előfordulásaira. Első alkalommal a modern fuvolán és a tradicionálís ír fuvolán egyaránt művészi fokon játszó Eimear McGeown-t hívtam Budapestre. A koncert hatalmas siker volt. Később terveztem Ian Andersonnal is felvenni a kapcsolatot. Bármennyire furcsán hangzik, erre reális lehetőség mutatkozott, mivel a művészt a Powell cég szponzorálja, és a Powell volt a 2018-as Budapesti Fuvola Akadémia legbőkezűbb támogatója. Viszont én már a Haynes kötelékéhez tartozom, így ez a lehetőség elúszott. Ma azonban már más kérdések foglalkoztatnak. Mivel én is zenekari zenészként élem a mindennapjaim, azt látom, a történelmi hajtűkanyarok következtében milyen sok fontos információtól maradt távol a komolyzenészek közössége. A rockzenében, kicsit elnagyolva mondjuk az ’50-es évektől kezdve rengeteg stílus követte egymást, és az igazán nagy formátumú előadók sokkal kevésbé törekedtek arra, hogy a korábbi korok stíluselemeit újragondolják, míg a komolyzenében alapvetően egy erőteljes restaurálás mentén gondolkodunk. Ugyanakkor a hangszereink szükségszerű fejlődése, a koncerttermek kapacitása és akusztikai jellemzőik, a zeneszerzők és hangszeresek, hangszerépítők kapcsolata, vagy a zenekari hangzás fejlődése évszázados távlatban Európában és Amerikában mindeddig még nem kellő mértékben feltárt területe a magyar zenekultúrának.

forrás: Papageno