Andrejcsik István operaénekest nem kell bemutatni a Szegedi Nemzeti Színház közönségének. A művészt 1983-ban, a Zeneakadémia elvégzése után Oberfrank Géza szerződtette a színházhoz, ahol Silvióként debütált. Azóta számos jelentős szerepet alakított, többek között Anyegint, Almavivát (Figaro házassága), a Bolygó hollandit és Macbethet. Andrejcsik István nemcsak operaénekesként alkotott maradandót, hanem pedagógusként is. Az SZTE Bartók Béla Művészeti Karának magánének oktatójaként generációkat nevelt fel és tanított az éneklés művészetére.

Ez az egyik legrangosabb kitüntetés pályafutása során

Kétszer is, 1995-ben és 2005-ben, az évad énekesének választották Szegeden, majd 2023-ban Dömötör-életműdíjat kapott. Mint mesélte, valamennyi elismerés váratlanul érte: soha nem számított rájuk, és sosem azért alkotott, hogy díjakat nyerjen. Így volt ez a Szeged Kultúrájáért díjjal is. „Tanítás közben éppen szünetet tartottam, amikor egyszer csak odaszólt nekem a portás, hogy gratulál. Nem tudtam, miről van szó, ezért visszakérdeztem, mihez. – Hát a díjhoz! – jött a válasz. Akkor még azt hittem, valamelyik korábbi elismerésemről lehet szó, de egyre csak jöttek az újabb és újabb gratulációk, így kezdtem sejteni, van ennek valamilyen valóságalapja” – idézte fel nevetve a művész.

A Szeged Kultúrájáért díj különösen fontos Andrejcsik István számára. Mint elárulta, pályafutása során ez az egyik legrangosabb kitüntetés, ha nem a legkimagaslóbb. „Az, hogy Szeged sajátjának fogadott, és hogy a város kultúrájáért tett munkámat egy aranygyűrűvel díjazták, hatalmas elismerés számomra. Nem szoktam ékszereket hordani, de ezt azóta nem vettem le az ujjamról. Egyrészt, mert büszke vagyok rá, másrészt egy nagyon jó konstrukció, szinte észre sem veszem, belesimul a kézbe, jóleső érzés viselni” – árulta el a díjazott.

Szeged Kultúrájáért díj. Fotó: Kovács-Jerney Ádám

Az ünnepség egyik meghitt és különleges pillanata volt, amikor Andrejcsik István tanítványai egy közös előadással tisztelegtek mesterük előtt. Az est folyamán Friderici Baráti kör című műve csendült fel, amelyet a díjazott növendékei adtak elő, ezzel is kifejezve tiszteletüket és hálájukat kiváló tanáruk iránt. „Meg kell, hogy mondjam, igencsak meghatódtam, különösen akkor, amikor váratlanul bejött tizenegy-néhány tanítványom, és elénekeltek egy kórusművet, melyhez egy számomra írt versszak is tartozott. Ez nagyon megérintett. Ekkor az egyik tanítványom azt mondta: 'Na, végre a tanár urat is láttuk sírni!' Az óráimon ugyanis a cél érdekében időnként nagyon kemény vagyok. Az éneklés elsajátítása hosszú és nehéz folyamat. Nem lehet egyik napról a másikra megtanulni. Igyekszem kellő türelmet gyakorolni a tanítványaim iránt, és mindig dicsérem a fejlődésüket, az apró előrehaladásokat is, még akkor is, ha a végcél még messze van” – árulta el az énekmester.

Karrierjének alakulása véletlenek sorozatának köszönhető

Mint felidézte, énekesi pályafutása nem volt zökkenőmentes. „Amikor gimnázium után ott álltam, hogy mit csináljak, halvány fogalmam sem volt. Mivel eléggé műszaki beállítottságú ember voltam, a családom javaslatára elmentem egy kétéves szakmunkásképzőbe, ahol elektronikai műszerészként végeztem. De már akkor tudtam, hogy ez nem az én pályám” – idézte fel a kezdeteket Andrejcsik István. Bár a műszaki pálya nem ragadta meg, egy másik hivatás annál közelebb került hozzá, és hamar meghatározóvá vált életében. A zene varázsa ugyanis már nagyon korán rabul ejtette. 8 éves korától zongorázott, s bár technikailag nem voltak olyan adottságai, hogy zongorista legyen, a klasszikus zene iránti szeretet egyszer s mindenkorra beszippantotta, a részévé vált, s azóta is kulcsfontosságú szerepet tölt be életében.

Mint a művész vallja, véletlenek sorozatának köszönhető, hogy énekesi pályafutása jelenlegi fontos állomásához érkezett. A kezdőlökést egy újsághirdetés adta meg annak idején számára. Egy nap ugyanis a Magyar Rádió műsorújságban észrevett egy felhívást. Ebben a Magyar Rádió Énekkara felvételt hirdetett tenor és basszus szerepkörbe. „Abban az időben egy esztergomi amatőr kórus tagja voltam, és úgy döntöttem, próbát teszek. Mivel semmilyen előképzettségem nem volt, egyszerűen elmentem és énekeltem” – folytatta a művész. Előadása után a bizottság tagjai csak kedvesen mosolyogtak, és azt mondták, majd értesítik. Amikor kiment a teremből, a folyóson éppen az a férfi szólította meg, akiről utólag kiderült, egyedüliként őt választották be az énekkarba.

„Azt mondta, hogy véleménye szerint érdemes lenne képezni a hangomat, és bemutatott az énektanárának. Ott egy másik tanítvány javaslatára elmentem felvételizni a Honvéd Férfikarba, ahová be is kerültem. Egy újabb találkozó során valaki azt kérdezte tőlem: miért nem felvételizel a Zeneakadémiára?” Így alakult, hogy a hozzáértő emberek mindig a megfelelő irányba terelték, és a Zeneakadémia elvégzése után már világossá vált, hogy a színház felé veszi az irányt. Két lehetősége volt: Szegeden vagy Debrecenben próbálkozik. Bár akkoriban még nem ismerte a két várost, valamiért Szeged tűnt vonzóbbnak. Talán azért is, mert a városnak, miként szülőhelyének Esztergomnak is van folyója, és nem mellesleg abban az évben szerződött Szegedre Oberfrank Géza karmester, a Szegedi Nemzeti Színház egykori zeneigazgatója és a Szegedi Szimfonikus Zenekar egykori főzeneigazgatója. „Szegedet választottam, és azóta itt vagyok. Az élet mindig tálcán kínálta a jó megoldásokat. Ha valami miatt szeretnék 120 évig élni, akkor az az, hogy ezt minél tovább csinálhassam és élvezhessem!”

"Ha valami miatt szeretnék 120 évig élni, akkor az az, hogy ezt minél tovább csinálhassam és élvezhessem!" Fotó: Kovács-Jerney Ádám

Az első sikerélmények, melyek emléke örökké elkísér

Andrejcsik István pályafutására visszatekintve felidézte azokat a döntő élményeket is, amelyek karrierje kezdetén megerősítették abban, hogy valóban jó úton jár. Mint felidézte, az érettségi után, a kétéves szakmunkásképző első évét követően részt vett egy kiránduláson, mely során Lettország fővárosába, Rigába utaztak. A buszút során dalra fakadtak, amikor is az egyik résztvevő, egy pesti tanárnő megjegyezte, hogy milyen szép hangja van, és hogy őt Miller Lajos, Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas operaénekes hangjára emlékezteti. „A mai napig emlékszem, mennyire megmelengette a szívemet, hogy valaki felfigyelt a hangomra.”

A pályája elején egy másik meghatározó élmény is történt, miközben még a Zeneakadémiára járt. Egy külföldi úton, a Bayreuthi Ünnepi Játékok idején, egy ifjúsági fesztivál keretében három hetet töltöttek Németországban. „Életemben először akkor énekeltem zenekari kísérettel. Mozart Figaro házasságából Almaviva gróf szerepét játszottam, ami azóta is az egyik legkedvesebb szerepem. Miközben énekeltem, egyszer csak azt éreztem, hogy a zenekar nem egy rám telepedő monstrumként van jelen, hanem körbevesznek a hangszerek, együtt muzsikálunk. Fantasztikus élmény volt. Sosem fogom elfelejteni azt az érzést, ami akkor megragadott, a mennyekben éreztem magam” – emlékezett vissza a művész.

„Van egy másik elképesztő élményem, ami Bayreuth-hoz, Wagner városához kötődik. A környező településeken léptünk fel, és az egyik helyszín meglepően szokatlan volt: egy börtön, ahol a raboknak énekeltünk. Keménykötésű legényeknek adtunk elő. Laczó András kollégám Puccini A nyugat lánya című operájából énekelte Ramerrez áriáját, egy rabló akasztása előtti búcsúját szerelmétől. Ez az ária hatalmas ovációt váltott ki a rabokból, néhányan még az asztalra is felálltak, csörgő bilincsekkel a lábukon ünnepelték az előadást. „Én már azt hittem, kitör a börtönlázadás, olyan fantasztikus dolog jött létre! Az ilyen pillanatokért érdemes csinálni.”

Bel canto az énektechnikák alapja

Andrejcsik István a bel canto éneklés elkötelezettje. Vallja, hogy ez az az énektechnika, melynek birtoklása lehetővé teszi minden stílus megszólaltatását a barokktól a kortárs zenéig. A bel canto énektechnika lényege a sima, könnyed hangképzés, a tökéletes légzéskontroll és az egyenletes, kifejező hangzás minden hangmagasságban. Az énekes célja a természetes, hajlékony dallamformálás és a tiszta, áradó éneklés.

„Az énektechnika sokféle irányba fejlődött. Amikor Bach és Mozart élt, az akkori műveket úgy énekelték, ahogyan az a legtermészetesebb volt. A 20. században azonban a vokális irodalom egyre kiszélesedett, és a zene egyre inkább elment a legbrutálisabb irányba, amely már komoly megterhelést jelentett az énekhang számára. De volt egy időszak, amikor az éneklés jó irányba fejlődött: ez volt a bel canto operák aranykora, amikor olyan mesterek alkottak, mint Bellini, Donizetti és Rossini. Ebben az időszakban a cél az volt, hogy olyan tökéletesen énekelj, hogy minden technikai kihívást meg tudj oldani, miközben az éneklés mind a hangszerednek, mind a közönségnek felemelő élmény.

Ezt a stílust és annak képviselőit már korán megismerhettem. Mániákus lemezgyűjtő vagyok, és hamar felfedeztem, hogy a 20. század elején, amikor még csak recsegő gramofonfelvételek készültek, olyan énekesek hangját örökítették meg, akik ezt a technikát mesterszinten alkalmazták. Ezt szívtam magamba, ez vált az anyanyelvemmé, és ezt szeretném mindenkinek átadni.”

Andrejcsik István a bel canto éneklés elkötelezettje. Fotó: Kovács-Jerney Ádám

Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni

Mint minden sikeres pálya, Andrejcsik István karrierje is rejtett nagy megpróbáltatásokat, de mint a művész vallja, olykor éppen e nehézségekből tanulhatunk a legtöbbet. „Balszerencsés fordulat volt a pályámon, hogy a kezdetekben olyan szerepeket kaptam, amelyek nem igazán illettek hozzám, ráadásul nem megfelelő énektechnikával dolgoztam. Ennek következményeként másfél évre abba kellett hagynom az éneklést, mert úgy tűnt, hogy a hangszalagjaimat mozgató izmok felmondták a szolgálatot. Hála Istennek, végül nem így történt, és folytathattam a pályám. Ahogy a mondás tartja: „Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni” – és valóban, megjártam a poklok poklát. Gyakran gyötört a gondolat, hogy mihez kezdek, ha többé nem énekelhetek, hiszen semmi máshoz nem értek. Ez az időszak rendkívül nehéz volt számomra, minden erőmet össze kellett szednem, és minden segítséget elfogadnom, hogy visszafordítsam ezt a folyamatot. Amikor az ember megtapasztalja, milyen lenne az élete a hivatása nélkül, minden átértékelődik. Rengeteget tanultam ebből az élményből, és ezt a tudást ma is kamatoztatom. Büszkén mondhatom, hogy nálam, míg együtt dolgoztunk, tanítvány még nem ment tönkre – azonnal észreveszem, ha valami nincs rendben, és mindig figyelembe veszem, ha egy énekesnek valamilyen probléma nehezíti a fejlődését” – mondta a művész.

Kodály Zoltán szavait idézve hozzátette, nincs reménytelen ember, a zenére valamilyen szinten bárkit meg lehet tanítani. „Amennyiben az időm engedi, mindenkit elvállalok, aki egyszerűen csak meg akar tanulni énekelni és mindegy, hogy milyen oknál fogva. Egy extrém példát mondok. Volt egy idő, amikor Pesten, egy magánlakásban tartottam órákat. A szomszédban egy negyvenes hegedűtanárnő lakott, aki hallotta a falon átszűrődő éneklést, és egyszer csak becsöngetett. Elmondta, hogy fiatalabb korában énekkarban énekelt, nagyon szerette, de már nem bírja, mert mindig bereked. Most szerette volna újra megpróbálni. Volt egy minimális hangterjedelme, amit elő tudott hozni. Szerény, halk szavú nő volt, de ilyen mentalitással nem lehet jól énekelni, ahhoz bátran ki kell engednünk a hangunkat. Elkezdtünk közösen dolgozni. A következő hónapokban nemcsak énekesként, hanem fizikai adottságaiban, beszédhangja tekintetében is óriásit fejlődött. Akkorát, hogy vissza tudott menni egy énekkarba énekelni, sőt a tanítványai is megjegyezték, hogy mennyivel határozottabb lett. Ez is mutatja, hogy az egyén kiállása és személyisége mekkora változáson képes átmenni, ha magabiztosabban kezeli a saját testét. Számomra ez a legnagyobb sikerélmény”- mesélte Andrejcsik István.

Tanítani és énekelni

Andrejcsik István pályafutása során számos csúcsot elért, de ma már nem keres szerepálmokat. Fellépéseinek minden egyes lehetőségét szívből élvezi, hiszen számára a zene mindig is a szeretet és elhivatottság kérdése volt. A jövőben is ugyanazt szeretné folytatni, amit eddig: tanítani és átadni a tudást a következő generációknak. Ugyanakkor nagyon hálás a Szegedi Tudományegyetemnek, hogy még a nyugdíjkorhatár elérését követően is számítanak a munkájára, és továbbra is lehetőséget biztosítanak számára, hogy az éneklés művészetét még sok-sok generációnak továbbadja.

A jövőben is ugyanazt szeretné folytatni, amit eddig: tanítani és átadni a tudást a következő generációknak. Fotó: Kovács-Jerney Ádám

Balázs-Piri Somát és több SZTE-hez kötődő kiválóságot is díjaztak

Andrejcsik István mellett Balázs-Piri Soma szegedi zongoraművész is Szeged Kultúrájáért díjban részesült. A fiatal művész 2004-ben született Szegeden. Zenei tanulmányait a vajdasági Horgoson kezdte, majd a szegedi Király-König Zeneiskola zongora szakán folytatta Soti Szobonya Emőke tanítványaként. A most húszéves művész tizenkét évvel ezelőtt ült először zongorához. Azóta tizenhat nemzetközi és országos zongoraverseny első helyezését hozta el, 2018-ban pedig ő lett a Virtuózok győztese.

Először kilencévesen játszott szólistaként a Szegedi Szimfonikus Zenekarral, azóta számos alkalommal volt lehetősége itthoni és külföldi zenekarokkal dolgozni: vezényelte többek között Plácido Domingo, Medveczky Ádám, Howard Shelley és Keller András is. Rendszeres fellépője Magyarország és a világ jelentős koncerthelyszíneinek. Jelenleg a salzburgi Mozarteum Zeneművészeti Egyetem másodéves hallgatója.

Az eseményen Kölcsey-éremmel ismerték el többek között Marton Ákos Barnabás és Vinkó Leó festőművészeket, akik az SZTE Juhász Gyula Pedagógusképző Kar rajz szakán végeztek, valamint Rozgonyiné dr. Molnár Emmát, a JGYPK Művelődéstudományi Intézet nyelvészét.

Fülöp Tímea

Borítóképen: Andrejcsik István. Fotó: Kovács-Jerney Ádám